A négyes blokkban

Még most is remeg a gyomrom. Alekszandr a cipője orrát nézi, izzadt arca mostanra furcsán vörösre változott. Néhány centire tőlünk víz csöpög a padlóra a mennyezetből. Elázott a vezérlőpult is, ő jó ideje szorongatja a peremét.

Ahogy elveszek a homlokán a ráncokban, és azok megijesztenek, értetlenkedve töprengek, hogy mi ez a kínos légkör idebenn, miért nem szólunk, miért veszítette el a fejét az az ember, aki, mióta reaktorirányítóként a négyes blokkba kerültem, atombunkerként védelmezett, s akivel a négy hónap alatt többször is előfordult, hogy úgy nevettünk, hogy a cigarettánkat is elejtettük.

Miért veszítette el a fejét mindenki?

Aztán rájövök: nagy baj van.

Valami borzasztó munkálkodik a levegőben.

Először az életben tudatosul bennem, hogy mi is az a valódi félelem. Félelem a szégyentől, apám és anyám irántam érzett büszkeségének végleges megsemmisülésétől, és az ismeretlentől. Egy óra huszonhárom perc óta újra kisgyermek vagyok, annyira tehetetlen, és ami a legrémisztőbb volt, hogy Alekszandr is az.

S ha ő is az, őrlődöm, a szervezetlenség nyomasztó egyedüllétében kiben bízzak, kibe kapaszkodjak, egyáltalán, tehetünk-e valamit még?

Mintha megérezné, beszélni kezd hozzám.

– Meg kell nyitnunk a szelepeket a saját kezeinkkel… Ez az egyetlen, amit tehetünk! – ahogy kimondja, vagy hármat is sóhajt közben.  Hajnali fél négy. Ketten maradtunk.

– Biztosan ezt akarod? – kérdezem zavarodottan, aztán észreveszem, hogy vér szivárog a tenyeréből, a cipőm talpa pedig már vízben ázik.

Remegő térdekkel arrébb mozdulok. Arra gondolok, hogy muszáj segítenem, a pánik megfélemlítő csendjében azonban képtelen vagyok ép ésszel felmérni a helyzetünket, azt a helyzetet, amit voltaképpen egyikünk sem ért. Mert a vezérlőteremben a csend ezúttal különbözik az éjszakák unott nyugalmától – a hallgatag, de mégis társas időszaktól, amikor nem történnek szokatlan események, csak váltástól váltásig halad minden a maga ütemében. Már a vészjelző is elnémult, minthogyha egy rejtélyes eszközzel elnyesték volna a vonalakat, a világítás takaréküzemmódban akár egy fáradt éjjeli pilács, épp olyan halovány és éppen akkora megnyugvást hozhatna, ha nem volna fémes íze ennek a csendnek, ám nagyon is olyan.

A szánkban érezzük mindannyian.

– Szása… – lihegem. Hallom remegni a saját hangomat. Alekszandr idegen ridegséggel morog rám. Érzem, hogy megfenyegették.

– Menjünk, amíg lehet! Ha leolvad, tudod, hogy mi lesz!

– És ha a mag valóban felrobbant? A többiek látták, hogy nincs ott semmi!

Kapar a torkom. Eszembe jut, hogy Dyatlov elvtárs távolléte micsoda szerencse, máskülönben felpaprikázná őt a bizalmatlanságom. A köpenyem ujjába tépek. Úgy érzem, a turbinaház fortyogó szörnyetege belém is belém száll. Ideges vagyok. Szása beleköhög a szavaimba.

– Leonid… – feszült hévvel kicsapja az ajtót, s karon ragad – Menjünk!

Megtorpanok. Haragosan visszafordul.

– Vizet kell pumpálnunk a reaktorba! Ugye nem akarod, hogy kimondjam, hányan halhatnak meg akkor, ha meg sem próbáljuk?!

Félek. Szégyenlősen oldalra sandítok. Rám pillant, hogy bátorságot merítsünk egymás szemeiből, de csak a súlyos tehetetlenségérzést éltetjük a másikban. Felizzított méregként keringett a személyzet között, a becstelenség gondolata tovább hevítette és ahhoz, hogy lecsillapítsuk, bármilyen emberi akarat kevésnek tűnt.

Mire a folyosóra érünk, az érzés nyugtalanítóan kiteljesedik bennem. Alig van fény, törmelék úszik az egyre intenzívebben lecsorgó és odalent összegyűlő vízben. Térdig gázolunk a zavaros lében, most sem értjük. Némán elérjük a huszonnegyedik szinti termet, ahol a fáradtságomat hirtelen rám törő, különös gyengeség váltja fel. Az órák óta a bőrömön érzett tűszúrások igencsak fokozódnak, a fémes érzés erős…

Megragadom az egyik szelepet. Nyikorog, küzdök vele, ám sehogy sem mozdul. Vérzik a tenyerem, megdöbbenek. Kezeim lecsúsznak róla, utána kapok és megmarkolom. Köhögve, öklendezve addig kapaszkodom belé, míg vissza nem nyerem az egyensúlyom.

Szása hangja egy üvegburokból átszűrődő torz morajlásként tompán ér oda hozzám.

– Leonid, te… falfehér vagy!

– Sajnálom – nyöszörgök.

Nem bírom tovább.

Zokogok és hányok egyszerre, megszégyenülve, még harcolok, már nem sokáig. Anyámként ölelem a szelepet, mígnem a csövek, a ronccsá lett berendezések, beomlott falak, az amúgy is homályos, zavaros üresség előttem végképp össze nem mosódik.