Hinni

Szerző: Rombai Péter

Hinni sok mindenben lehet. Istenekben, politikusokban, eszmékben, hazugságban a szemünknek, és az eszünknek. És mi van azzal, amit csak érzünk? Ami egyszerűen a fizika törvényei szerint nem létezhet? Olyan erősen kapaszkodunk a törvényeinkbe, hogy észre sem vesszük azt, ami ellenkezik a normalitással. Egyszerűen elutasítjuk, véletlenekkel magyarázzuk, a sors furcsa fintoraként definiáljuk vagy éppen nevetve hanyagul rábökjük, hogy science fiction.

***

Nincs választása, őt nem várja kint senki. Ujjaival ütemesen dobol az egykor szebb napokat látott
asztalon. Az Öreg, mert itt a Zónában már annak számít, pedig egyidősek vagyunk. A haja már rég
őszbe fordult, arcát mély sebhelyekkel tarkított ráncok szabdalják. Tekintetében azonban még most
is ég a tűz. A Zóna tüze. Most hallgat, cigarettát keres. Ennek rendszerint olajszagú füst a vége.

Bámulom a hideg feketét a bádogbögre mélyén. Akárhogy kevergetem bizony ilyen marad: íztelen és sötét. Mint a valóság.

Tudom, hogy indulnom kell, elérkezett a kilépés ideje. Elkapom a tekintetét, szürkés-zöldes kék szemében visszatükröződik a mocsarak víztükre, a mutálódott fák koronája és a Zóna ólomszürke ege, amikor az idő még ugyanolyan volt, mint akkor.

Mélyet szív a cigarettájába, fegyverolajszagú, mint mindig.

Emlékszel a napra amikor megtanultál hinni? – a mondat végét lassú füstkarikákba csomagolja – magadban – zárja a gondolatot az utolsó karika.

***

Hajnali 4:30, Kijev.

Kilépek a szálloda ajtaján. Pokolian álmos vagyok, talán még alszom, csak az ösztönök mozgatnak.
Megborzongok, az őszi hideg a ruhám alá kúszik. Várok, az utcát figyelem. A pavilonok még sötétek, a nightclub lépcsőjén megfáradt férfi a telefonját nyomkodja. Nem vagyok egyedül. Ukrán stewardessek a társaim a didergésben, ők is várnak. A transzferük előbb érkezik, az egyik lány közömbösön néz rám. Tudja, hova megyek. „Turista, mint a többi”, gondolja.

Egyedül maradtam, még mindig várok. Egy rozoga, szürke GAZ kanyarodik be a parkolóba. A sofőr egy tagbaszakadt férfi, szőke kefefrizurája van, kék farmerdzsekit hord mackóalsóval, egyenesen hozzám lép. Tipikus, engem most tesznek el láb alól, villan át az agyamon.

– Te vagy az a fotós gyerek? – kérdezi szigorúan gyenge angollal, szláv akcentussal.

– Igen, én – a válaszom bizonytalan.

– Igor vagyok. Én viszlek a határig – vigyorodik el. Arany fogain megcsillan a nightclub fénye.

– Serj hol van? – óvatosan kérdezem, nem ez volt megbeszélve.

– Nem ér rá.

A mondat folytatására már rá is csapja az ajtót.

Meglepődöm. Ez a kocsi más, bár még nem ültem GAZ-ban. A falak erősítettek, az ablakok különösen vastagok. Padlózata foltos, de törekedtek a tisztaságra. Az utastér vastag üveggel van elkülönítve a sofőrfülkétől.

Hátul foglalok helyet. Ösztönösen rám tör a halálfélelem. Átkozom magam az újabb út miatt, hogy miért nem volt elég, amit eddig láttam? Miért akarok a Zóna mélyére nézni? Miért kértem Szergejt, hogy mutassa meg a valódi Zónát? Mit várok, mit akarok még? Meddig kísértem a Sorsot? Ugyanaz az iskola. Elszarok valamit és utólag megbánom. És most, itt vagyok egy páncélkocsiban egy fehérorosz maffiózóval egy olyan országban, aminek a nyelvét sem beszélem.
Átkelünk a Dnyeperen, és haladunk tovább a folyó mentén a Naberezsnye sugárúton. Ismerős környék, korábban mindig a kaland kezdetét jelentette. Vajon most az életem utolsó emlékképei lesznek?

Táskám a lábam között, szorítom. Az állvány már fájdalmasan nyomja térdemet. Nem számít.

– Voltál már? – recseg a kérdés az egyik hangszóróból. Igor az. Hát, ez a kocsi tényleg nem vicc!

– Igen, párszor – felelem a hangszórónak.

– Azt tudom, Serj említette. Tehát még nem.

Hallom, hogy nevet. Nem értem. Ideges vagyok.

Kint sötét van, nem akar pirkadni. A kandeláberek fényei szűnni nem akaró, végtelen ritmusban váltakoznak. Barátkozom a sorsommal. Elfogy a város, szemeim ólomnehezek, az út bizsergése éjsötét álomba ringat.

Fotósállvány a combomba szúr, felriadok. A kocsi rázkódik, Igor nem lassít, közeledünk? Az út elképesztően rossz. Mi ez? Erre nem emlékszem. Kidörzsölöm az álmot a szememből. Mintha pirkadna, de a táj elhagyatott. Elnéptelenedett települések, homokzsákokból és autógumikból telepített forgalomlassító akadályok, szögesdrót és katonai járművek. A pillanat, amikor a szar is belém fagy.

Hallom, hogy megint nevet.

Az ablakra tapadok. Kéksisakot és tereptarkát viselő katonákat látok. Gyakorlat, vigasztalom magam.

Szürke, barátságtalan a táj. Egykor valami iparvidék lehetett. Nagy csövek futnak mindenfelé, néhol megszakad a folytonosságuk.

Az eget órási pókok szőtték be légkábelekkel, egy irányba tartanak, bele a nehéz szürkeségbe, egyenesen a Zóna szívébe, az erőműbe. A szél szemetet görget és kupacokba rendezi.

Beroggyant tetejű, egykor aranykupolát viselő ortodox templomot látok, a bejárata fölé valakik deszkát szegeltek Kaffe felirattal, már nem Istent szolgálja. Hamarosan megtudom, hogy Isten messziről elkerüli ezt a helyet.

– Kedves utasaink, ez itt Bronzváros. Egykor sörfőzde is működött a településen. Nevét a bronzkádakról kapta, csak ennyi maradt, a valódi nevére már senki sem emlékszik. A gyár most a határ – gyengén tréfálkozik a hangszóró.

Elönt az adrenalin, meredek ki az ablakon. A fényképező után kotorászok a táskámban.

A gyár hatalmas. Igor egy szűk utcába hajt, majd hirtelen nagyot fékez. Egy páncélozott csapatszállító zárja el utunkat. Ágyúját a kocsira irányítja. Igor és egy katona valamit beszélnek, nem hallom, de nem is érteném. A katona a páncélüvegen keresztül a szemembe néz, elmosolyodik. Képtelen vagyok viszonozni mosolyát. Szabad az út.

– A Határnál vagyunk, szedd a cuccodat! – reccsen a hangszóró.

Dityatki, ismerem a járást, megkönnyebbülök. Azonban az állomás jellegzetes épületét sehol sem látom. Nem sorakoznak turistákkal megtömött buszok sehol, négy méter magas betonfalak mentén haladunk. A falakon kopott sugárzásra, biológiai veszélyre figyelmeztető feliratok, azokat már több ponton színes graffitik tarkítják, amelyekből egykor becsapódó lövedékek tépték ki jussukat.

A kocsi megáll, Igor kipattan, nyílik az utastér ajtaja. Kikászálódok az ülésről.

– Üdv a Határon! – vakkantja.

– Erre ott – mutat a fényképezőgépre a nyakamban – a Határon túl már nem lesz szükséged.

Nagyot nyelek. Eligazít.

– Akkor itt nem lesz doziméter és az útlevél sem kell?

Igorból kiszakad a nevetés, majd arca szigorúvá válik. Szemembe néz.

– Egy dolgod lesz. Túlélni! Ezt vésd az eszedbe! Jobb, ha tudod, ha az a Teslenko gyerek nem lenne a képletben, akkor mi most nem találkozunk. Jól jegyezd meg, amit mondok, mert a fal túloldalán rémálmaidnak rémálmai várnak, életed első igazi és talán utolsó kalandja. Ott a repedés, azon átkelsz, tíz métert haladsz a bombatölcsérek között jelölt ösvényen. Az ösvény tiszta, nyitott. A Gyökeresig mész, ott vársz. Az ösvényt el ne hagyd, figyelni fognak, gyors légy! Öt perced van, addig az őrségnek éppen más dolga akad.

Mire magamhoz térek a sokkból, a GAZ a maffiózóval már a múlt homályába veszett. Hajt a túlélési ösztön. A repedésen átpréselem magam és egy kietlen, mély gödrökkel tarkított területre érkezem. Orromat dögszag csavarja, a gödrök mélyén holttestek bomlanak. A félelem és az undor átjárja minden porcikámat. Hátam mögött reflektor villan és máris lövedékek szabdalják nyomomat, elkéstem. Rohanok az ösvényen, egyenesen a sötétbe. A nyomjelzők egyre közelebb érnek, de a sötét, a jótékony sötét bezárul mögöttem. A durva gyökerek megvédenek. Nehéz csendbe cseppenek, a kezem remeg, a szívem a fülemben dobog, azt jelenti, hogy még életben vagyok.

Telefonom rezeg. Ne most, mi ez már?

Előveszem, billentyűzár feloldva. A kijelzőn villog a felirat: „PDA funkció ON”. A kapcsolat azonnal létrejött, regisztráció a sztalker rendszerben hitelesítve. Földre roskadok és nem hiszem el, képtelen vagyok arra gondolni, hogy ez igaz, hogy ez nem mese többé, a valódi Zóna létezik. Az ismeretlen, a felfedezés édes öröme mindent felülír, az éberséget is.

A sötét azonban nem üres: hengeres fémtárgy bontakozik ki, hideg érintése a nyirkos homlokomon lassan megpihen, hát tényleg megérkeztem.

Nyitókép: Pripjaty kávézó, 2021. október. Rombai Péter / RepeszTech fotója.