Háztetőn

Szerző: Rombai Péter

Az idő ugyanolyan, mint akkor.

Hét év telt el azóta, hogy a fekete füstöt húzó helikopter eltűnt a naplementében és magával vitt mindent, ami fontos volt nekem. Az emlékek nem fakultak, egy kicsit sem. Álmaimban állandó kísérői lettek a halott város szűnni nem akaró suttogásának. Teltek a hónapok, az évek, arcon csaptak a veszteségek; barátok, családtagok, hozzám közel állók.

A világ kifordult a sarkából és egy nagyon torz formát készül felvenni.

És az idő most is ugyanolyan, mint akkor.

A Nap vakító fénye mély árnyékszőnyeget terít a néma betonóriások lábai elé. Szöcskék ciripelése helyett egy áldozatra váró kiterjedt elektramező búg a lépcsősor mellett. Itt már más törvények uralkodnak, az élet leértékelődik; az ördög hozott a Zónában, Isten ebből a dobásból kimarad. Magamra hagytak, felnézek és próbálom megfejteni, vajon hol lehet a teteje, mert lentről úgy tűnik, mintha pontosan az égig érne, pedig csak tizenhat emeletről van szó. Jól ismerem ezt a házat, a bejárata óriási szájként ásít és már várja, hogy eltemessen a sötétjével. Hét éve itt ért véget minden és most itt kezdődik újra el. Csavarok pattognak a repedezett kövön. Tiszta. Indulás. Nincs nyoma rothadásnak, a pusztulást itt másként definiálják. Száraz levelekkel keveredett csillogó töltényhüvelyek, heves harcok mementói… Nem mostanság lőtték ki ezeket. A lift ajtaját repeszek szaggatták, a liftaknából moraj hallatszik. Egy ördögkocsonya emészt a mélyben, megnyugtatott, onnan legalább más veszély nem fenyeget.

Bátortalan lépéseket bátrabbak követik, talán ez a pokol előcsarnoka. Izzadság csípi a szememet, a mocskos szervizablakokon beszűrődő fény szétfolyó pontokká válik az izzadság filterén keresztül, ahogy az emeletek fogynak. Egyedül vagyok, de ebben soha senki nem lehet biztos, aki a Zónát járja.

Egyre jobban nyomaszt a tudat, hogy figyelnek. A rohamokban rám törő rettegés lassítja léptemet. Megállok, figyelek, csak a szél süvít a törött ablakon át. Nincs vész, már csak hat emelet. Megkönnyebbültem.

Közvetlenül mellettem valaki csőre tölti az automatát, lábam nem engedelmeskedik, arcomat durva vakolat karcolja, betakar a sötét…

Ordítanék, de csak a némaság marad. Látom a diadalt fiatal arcán, ahogy a rakéta csíkot húz a távolodó helikopter után és látom, ahogy mindezt a kétségbeesés felülírja. Túl késő volt. Lövedékek záporoznak mindenfelé, innen el kell tűnni, elemészt a forróság. Nem tudok mozdulni, eltalálnak, gerinclövés, lebénultam?

Vakít a fény, ismerős fegyverolajjal kevert rettenetesen büdös dohányillat csapja meg orromat, a fejem pokolian fáj. Egy alak rám mosolyog, pedig innen el kell tűnni, aztán egy fiatalabb is ugyanúgy figyel, talán a rakétás, de mit mosolyog ez is, meneküljünk! Nem hallom tisztán. Ismerős, messziről jövő tompa hangok.

– Most miért kellett leütni, nem ismerted meg? – kérdezi a fiatal.

– Lőttem volna le? – válaszol az öregebb.

A pokoli fejfájás mellé megjött a fókusz és a felismerés: a pétervári egykori jogászgyerek, Kolja és a Csecsenföldet is megjárt veterán, Vlagyimir az Öreg személyében. Soha jobb társaságot nem kívánhattam volna!

Testvéreim. Sztalkerek. Hét éve kimenekítettek a Zónából, és újra itt vannak. Hihetetlen, de ez pont az a hely, ahol a véletlenek nem léteznek.

– Cigit, vodkát? Tényleg bocs, de egyszerűbb volt kiütni téged, mint kérdezz-feleleket játszani! Nagyon fáj még a fejed?

– Nem, köszi. Olajos cigit még mindig nem. Vodkát később. Fejfájásra valami hatásosabb?

Nem tudok egyebet mondani. Nézem őket, mintha csak tegnap lett volna, de legalább élnek.

Felállok, szörnyen szédülök, újra a tetőn vagyok. Alattunk a természet részévé vált halott város és körös-körül az erdő és a mocsarak. Olyan távolinak tűnik minden, elveszik a pára mögé bújt horizonton. Próbálom mélyen rögzíteni magamban ezt a pillanatot, megélni a szél horzsolt arcomat hűsítő simogatását.

– Ne haragudj, nem tudtam, hogy a gépen volt. Soha nem bocsájtom meg magamnak…

– Ne, Kolja, nem kell megmagyarázni, nem hibáztatlak semmiért – szakítom félbe.

– Én tehetek róla, nem kellett volna idehoznom, de idehoztam. Most viszont egyedül jöttem, most… – és nem tudom folytatni, csak a távolt figyelem, nem jönnek a szavak. Odaát az ionizált levegő csodás szivárvány színű fénycsóvaként kavarog a négyes blokk felett. A Zóna szíve, a Kívánságteljesítővel és a gondolataimmal.

– Ezt verd ki gyorsan a fejedből, nehogy megint én verjem ki! – lép mögém az öreg.

– Az erőmű meg az egész szektás szar ott tabu, érted?! Felejtsd el a monolitot! Egy esélyed volt, értékeld!

– És most mi? Mondd, miért jöttél vissza?

– Búcsúzni – sóhajtom bele a választ a naplementébe.

Töltl Sanyi (1974-2020) emlékére.