Az út

Szerzők: Horváth Hajnalka és Rombai Péter

Ugyanolyan idő volt, mint akkor, amikor a halál a megszokottnál alattomosabban járt közöttük.

Kirill számára az ilyen napokon felkavaróbbnak tűnt a levegő rezgése. A traverz irányába tartotta gépkarabélyát, miközben a kétes ismeretlenbe nézett. Sűrű rozsdavörös szakálla bár eltakarta az állán tátongó sebet, a rátapadt vértől könnyű volt észrevenni. Kamaszos vonásait a szemében égő harag tette férfiassá és magabiztossá. Az árnyra összpontosított, a puskacsővel követte mozgását, amint hátulról megkerüli a tartályokat, azonban hiába ment előre és pillantott ki a régi harckocsi lánctalpa mögül, az a valami elsuhant a fenyők őrizte domb vonalán.

– Bassza meg, meglógott a rohadék!

Mielőtt a tank fedelének csapta volna, társa kiragadta kezéből a Kalasnyikovot.

– Állj meg, te barom! – Andrij Sztrevics fejcsóválással jelezte, hogy nem tetszik neki ez a viselkedés. – Megint dühös vagy! A helyedben inkább hazamennék lecsillapodni.

– Haza… de hová?

– Ezt neked kell tudnod, Stalker.

Ez most betalált. A szavak sokszor halálosabb, mélyebb sebet ejtenek, mint a lövedékek, ráadásul a legáthatolhatatlanabb páncélt is átütik. A felismerés keltette lökéshullám kétségeket ébresztett és elsöpörte mindazt, amiben eddig élt és hitt. Most minden, ami körülvette idegen volt és rideg. Meztelennek érezte magát és végtelenül elveszettnek, akár egy gyermek. A külvilág egy pillantás alatt megszűnt, a hangok elnémultak és ő, Kirill a tapasztalt stalker beleomlott porhüvelyébe.

Vajon számára hol van a haza? Mit jelent egyáltalán?

A felhők a földig értek. Az eső könyörtelenül ivódott a vasba, a valószerűtlenül zöld, abnormális, buja növényzetbe, a szögesdróton túli világ összes anyagába és lelkébe, amit sósavként égetett.

Pont, mint azon a reggelen.  

Azon, amelyiken bevetés előtt el akarta kísérni apját a Határzárra, mert az idős stalker napkelte táján rosszul lett a sugárzástól. Hányt, a levegőt is nehezen vette, nem maradhatott a Zónában. Az eső kopogása elnyomta az egyéb hangokat, a nagyobb gond pedig az volt, hogy a PDA valamiért nem működött, ezért nem kaptak jelzést, hogy a nyomukban vannak. Kikerülve egy focilabda méretű Perzselőszöszt, éppen a mohával benőtt út széléhez értek, amikor a pusztulás két mutáns dög képében várta őket a gaztengerben. Vak kutyák, ráncos bőrű, harcias lények. Kirill sem látta őket, az apja sem. Csak mikor morogva rájuk rontottak. Mire valamelyikük kibiztosított, az idős stalkert lerohanták. A legyengült izomzatnak elég volt egyetlen harapás, hogy leteperjék. Térdre rogyott. Nyálas vér fröccsent arcába, mielőtt a lény ismét a húsába mart. A fiú közben megint lőtt. Az egyik mutáns koponyáját súrolta a golyó. Megingott, ám vérző fejjel is erőt vett magán. Elkapta Kirill karját, aki közben szeme sarkából látta, hogy a játszma az egyik oldalról véget ért. Az idős stalker torkát átharapta a vak kutya, a marásból, mint tömlőből folyt a vér és ahogy ott feküdt, élettelenül, a ragadozó tovább és tovább szaggatta. Kirill ordítva nyitott tüzet. Kilőtte szemgolyóját annak, amelyik fogával a csuklóját marcangolta. Ekkor az állat fájdalmasan hörgött és eleresztette. A stalker vérző kezével is megragadta a Kalasnyikovot és két lövedékkel elintézte a lényt. Apja gyilkosa eközben hátralépett, hosszan vonyított, majd a fiúra vicsorogva támadni készült. Kirill addig eregette testébe a gépfegyversorozatot, amíg volt a tárban.

A düh elhatalmasodott rajta, a végén csak fák voltak körülötte. Aztán lerogyott apja mellé… haragját az AK-n kitöltve sokáig ütötte vele a sáros földet. Bizonyos idő múlva csupán üvölteni tudott és kitört belőle a zokogás.

Azóta gyűlölte a mutánsokat. A növényeket is, mert eltakarták a halál képét. Az esőt. Az idegen stalkereket, akik nem védték meg, mert nekik a Szeméttelep fontosabb volt! A kereskedőket, mert egy klán likvidálása miatt kellett azon a reggelen visszafordulniuk. Gyűlölte az átkozott 4-es reaktort. A Zónát, amelyet egészen addig otthonának hitt. Ez a gyűlölet pedig legyőzte benne a stalkert.

A nyomok egyre mélyültek, a cseppek emléke tovább marta őket és Kirillből kikopott a hovatartozás érzése.

– Itt nincs maradásom – szólalt meg egykedvűen, mialatt Sztrevicstől visszavette gépkarabélyát és a vállára dobta. – A Fekete Stalker is tudja.

– A Fekete Stalker nem mindig igazságos.

– De a Zóna nagyon is az! Engem viszont nem lát szívesen.

– A Zóna nem tesz különbséget. Ha így volna, nem engedné be a bűnözőket. – Andrij torkát szörnyen kaparta valami. – Te viszont teszel és jelen állás szerint az egészet felgyújtanád!

Közben a PDA rezgett. Kirill úgy tett, mintha nem érdekelné. Sztrevics és csapata úgyis elintézi, gondolta, miközben zavartan mosolygott.

– Igazad van, haver. Elmegyek!

Vonzotta az út. A határváros. Ott majd biztosan megnyugszik, megszabadul a fájdalomtól. Elengedi, egyszer úgyis el kell. Előtte felhajt egy vodkát, arra szüksége lesz. Első útja a bárba vezet, mocskosan, büdösen, de ilyen a stalkerek élete. Odaát úgysem várja senki. Barátnője nem volt… Anyja Moszkvába költözött.

Ahogy ezen rágódott, arra jutott, hogy mégis érdemes volna elolvasni azokat az üzeneteket a PDA-n. Előhúzta a készüléket és böngészni kezdte. Csupán egyetlen értesítést talált a kijelzőn. Egy haláleset jelentése volt…

– A francba, ezek megtalálták a többieket! … Szergej… hogy mi? Nem, az nem lehet! Valami tévedés történt, biztosan szar a rendszer!

Andrij súlyosan hallgatott. Volt abban valami rendkívül idegőrlő. A fiúnak szánt lelkesítő mosoly eltűnt róla, merev lett a tekintete.

– Hallod?! Szar a rendszer!

Sztrevics nemhogy nem felelt, egy szóval sem említette, hogy tudomása lett volna bármilyen rendszerhibáról. Ennél is aggasztóbb volt, hogy nem látszott rajta semmilyen döbbenet. Amilyen csalódottan meredt a kijelzőre, abból Kirill azt szűrte le, hogy tudott barátja haláláról, csak éppen eltitkolta, a szándék pedig, hogy megóvja a hírtől, veszélyesebb volt, mint a Húsdarálók.

A stalker alaposan megnézte az értesítést, amennyire a feldúltságon át ki bírta bogozni a begépelt karaktereket. Hajnali hat óra nyolc perc. Szeméttelep. Képtelenség! Nem lőhették le és különben is, miért nem szóltak, hogy a klánnal tartott? Kirill remegett az idegtől. Egy idő után már nem is látta a kódokat, nem érzékelte bőrén a hideg esőt. Elmosódott előtte a tank üzemanyagtartálya, a halott fenyő, a traverz néma óriásként Janov fölé magasodó alakja, minden, amit a környezet adott, az nem létezővé vált. Egyedül az indulat hajtotta, de az nagyon. Izmai megfeszültek, PDA-ja vizes lett az izzadtságától. Sztrevicshez fordult, kiábrándultan és olyan üresen, akár a kiürült flaska, majd uralhatatlan dühét kitöltve a stalkeren, arcon vágta a készülékkel, aztán amikor egykori parancsnoka megtántorodott, védőruhájánál fogva megragadta és a harckocsinak préselte, ezután leszabta övéről a bajonettet és a gégéjéhez nyomta.

– Rohadj meg! Miért nem mondtad? Átprogramoztad, te szemét! Tudtad, hogy el fogok menni!

Andrij tanácstalanul meredt rá, összezúzott, lila arccal, véresen, megalázottan, közben a Fekete Stalkernek könyörgött, hogy óvja meg társát a saját forrófejűségétől. Jól ismerte Kirillt. Nem ő félemlítette meg, hanem mérgének iszonyú erejű kibontakozása.

Alattuk a pocsolyában a PDA törött kijelzőjén még akkor is ott villogott az a bizonyos felirat…

Kirill pillantása szándékosan odaszegeződött. Az esővíztől és törésvonalaktól homályos kódokon át egy stalker srác zöld szemét látta a fény mögött, annak minden életteli csillogásával és eszébe jutott az a vakmerő, örökvidám arc. Szergejé…

Hallotta rekedtes, mély hangon megszólalni, mielőtt első közös relikviavadászatukon a kezébe nyomta a csavarral teli dobozt. „Fogd, haver! Kelleni fog.” Hangján át hallotta a Zóna hívását. Az úton mutatta meg, amelyet együtt jártak a szögesdróton túli halott erdőben.

Mellette érzékelte igazán a levegő vibrálását, az eltorzult lét erejét. Szergej erejét. Azt az agresszív hévet, amivel elrántotta egy sokadik utolsó pillanatban a Kifordító csapdája elől. Mellette értette meg a Zóna iránti alázatot. Szergej egyszer azt mondta: „Ha betartasz bizonyos íratlan szabályokat, a Zóna nem bánt.”

Érezte a szabadságot, mert azon a tiltott területen, mint bármelyik élőlény, úgy ők maguk is szabadok lehettek.

Szergej volt a béke az esti tábortűznél. Az ember, aki értelmet adott a lezárt vidék elhagyatott ékszerdobozának és kihozta belőle az igazi stalkert.

Most itt állt nélküle ezen a halott földön, aminek az a béke hirtelen nem volt része többé. A kétes ismeretlenbe nézett. Gyötörte egyre jobban. Karja elernyedt Sztrevics nyakán, úgy érezte, összeroskad. A harckocsi lövegtornyába kapaszkodott.

Kiemelte a PDA-t a pocsolyából. Andrij dermedt tekintetével összeért az övé… Akkor valahogy felébredt benne a stalker és már nem vágyott többé a Határzárra.

Az út felé fordult.

Könnyei összefolytak az esővel. Elindult a sínek mentén, alakja hamar elnyelődött a Zóna rideg párás megfoghatatlan ürességében.