Magányos sztalkerként jártam a vidéket.
Lelki békét kerestem az élet utáni csendben, de folyton feldúltak nem várt események.
A tábortűz volt az a hely, ahol megszállt a nyugalom.
Leültem a többi felfedező közé. Feliks rám pillantott, én pedig őrá. Kettőnk megszokott üdvözlési formája volt, hogy összenézünk, nem szólunk, majd elmerülünk a narancsvörös árnyalatokban, s belső világunkban.
Néztem a köveket a tűz körül, mint amikor gyermekek állnak körbe és fogják egymás kezét, alakjuk arra emlékeztetett.
Hóban fürdött a Zóna. A fehérségtől az esti órákban a megszokottnál jóval világosabbnak tűnt.
Akkora kísértést éreztem, hogy elinduljak Pripjaty folyója felé. Hogy felidézzem magamban. Hogy megemésszem.
Feliks megérezte és megszorította a kezem.
– Ne menj.
– De ott veszítettem el!
– Tudom! De most jobb, ha nem mész.
Halkan felemeltem fejem, nem mertem ellenkezni vele.
– Meg kell nyugodnom! – győzködtem.
– A mutánsok között?
Számítottam a szavaira, nem ért meglepetésként. Elgondolkodtam. Még az is megfordult bennem, hogy ha felfal egy ilyen, a sors átka-e.
– Hát jó.
Elengedtem végül, s tovább merengtem. A lángok csúcsa túlontúl gyönyörűnek tűnt. Nem érzékeltem teret, időt, nem tudtam, hány perc telhetett el, mire megkértem:
– Mesélsz a sztalkerekről? Azokról, akik ott maradtak…
Feliks zavartan vodkájába kortyolt.
– Hát, tudod, ők… azok a sztalkerek… ők most is közöttünk járnak.
Megtörölte színtelen homlokát. Éreztem, hogy mást akar mondani. Egy öreg sztalker vágott szavaiba.
– Aljona, ők most is velünk vannak. Gyönyörködnek a téli tájban. Érzik a természet közelségét. Hogy lassan átveszi az irányítást mindannyiunk felett.
Teát ivott, nagyokat nyelt. Vártam, hogy folytassa. Megbámultam. Reszkető kézzel emelte fel puskáját, s tusával az erdő irányába mutatott.
– Nézd a fákat, hogy élnek! Szerinted nem léteznek? A növények zömét nem látod most a tél miatt, de élnek mindannyian. Boldogok, mert nem háborgatják őket.
Feliks hozzám fordult.
– Ez már nem az a hely, Aljona, nem az a szennyezett pokol!
– Itt emberek haltak meg!
– Valóban, valamikor… – sóhaját a farkasok is hallották – Nem olyan rég…
Az öreg sztalker szemei csillogtak. Eltakarta. Mind a kilencen hosszasan hallgattunk, aztán egyszer csak Feliks vállon bökött.
– Voltál már a tetőn? Az Energetiken túl… fel tudunk jutni úgy, hogy kijátsszuk a katonai ellenőrzést!
Ránéztem.
– Valami fontosat akarok mondani! – súgta nekem.
Az idős sztalkerre nézett.
– Ő is elkísér!
Kész voltam útra kelni, igaz, másfelé, mint ők.
Arra vágytam, hogy saját úticélomra koncentrálva megnyugodjak. Eggyé válva a természettel, a korántsem élhető apokaliptikus világban. Ki akartam kapcsolódni egy fa tövében. Lehet, hogy az ő életük munkálkodik benne, s harcol az erdőért? Lehet, hogy ő van most mellettem, hogy vezet valamerre?
Megragadtam a kulacsom, és hagytam vezetni magam.
Egy tetőn kötöttünk ki. Vonzott. Talán már nem is haragudtam. Csupán csak nem értettem.
– Miért nem hagysz elmenni? – néztem kérdőn Feliksre
– Nem akarom, hogy fájjon.
Megértettem.
– Én csak azt akarom, hogy lásd, ők ott járnak közöttünk – s átkarolt. Nyúzott kabátjának szagát belélegezve hallgattam tovább.
– Érzik a pripjatyi levegőt. Látják a telet, a hólepte vörös erdőt, érzik a jeges folyót, már nem úgy! Egy másik dimenzióban vannak. Békét keresnek.
Az idős sztalker nem bírta megállni, hogy ne beszéljen ő is.
– Gondold, ahogyan szeretnéd, de tudnod kell: az élet nem áll meg. Ahogyan az erdő, úgy a lelked is megújul!
Feliks megint a fülembe súgott.
– Csak a pripjatyi telet szerettem volna megmutatni – mosolygott – ez a fehérség… élet van mögötte!
– Vajon azok a lelkek most is itt kószálnak?
– Biztosan.
Ismét a kezemet szorongatta.
– Nem csak most. Mindig. Ők mindig itt maradnak. Ez az otthonuk.
Bólintottam. Már nem remegtem. Különös melegség fogott el.
Négyes Blokk 