A zónában mindenki a halálról beszél. Az elhalt növények részei lassabban bomlanak le, mint máshol, ahol nem érte őket radioaktív szennyezés. Az épületek a településeken omlásnak indultak. Rothad a múlt, az emlékek, eltűnik az egykori szovjet arc. Igazi halott városok, falvak állnak ott. Gázálarcok hevernek itt-ott, elrettentenek bennünket. A csend is. Az üres utcák, iskolaépületek, az uszoda, a boltok…
Talán még vannak dolgok, amik az életre emlékeztetnek.
A mocsokban hempergő játékbabák, iskolai füzetek, cserépedények, kibelezett zongorák mind azt jelzik: valaha ezeken a településeken élet is volt.
Ma már semmi sincs.
Fák nőnek a halálban, a betondzsungelben. Állatfajok szaporodnak, ha nem is úgy, mint hajdanán. Mindenhol zöldellő növényeket látni, bizarr helyeken. A tizenötödik emelet erkélyén is. Benövik a ház falát, átszövik a lehetetlent. Kutyák várnak az élelemre, farkasok ordítanak.
De az ember csak az elmúlás hangjait hallja. Azt terjesztik.
Nem számít, hogy az élet az utolsó leheletével is kapaszkodik mindenbe.
Miért is számítana?
Hiszen a zónában csak a halálról beszélnek…
Négyes Blokk 